8.rész

    Március végén járunk. A meleg kabátot és csizmát felváltotta a lengébb öltözet. A virágok kitárják színes oldalukat, a fák zöld ruhát öltenek magukra. A madarak visszatérnek hosszú útjukról, a természet feléled. Tavasz van.

   Túl vagyok pár koncerten. Nagyon élvezem. Csodás érzés kiállni a rengeteg ember elé és gitározni, még ha nem is te vagy a lényeg. Ilyenkor mindent elfelejtek, csak a zenére koncentrálok. Az első fellépés előtt mondjuk nagyon izgultam, de minden rendben volt. A magántanuló szerepet kezdem megszokni, viszont hiányzik, hogy nem látom annyit Hannát. Az életem úgy tűnik rendben van, boldog vagyok. 

    Van egy csodálatos fiúm, aki ez év februárjába betöltötte a 17-et, amit meg is ünnepeltünk, kicsit talán túlságosan..de egyszer élünk. Ma pedig viszont az én drága barátnőm tölti ugyanezt a páratlan évszámot. A legfontosabbat pedig elfelejtettem. 1 hónapja a fiúk vettek egy közös és tágas házat egy csendesebb környéken, de nem túl messze a fánkostól és ragaszkodtak hozzá, hogy én is legyek ott, már csak azért is mert képtelenek megélni főzés és takarítás segítség nélkül. Bár nem hinném, hogy ebbe sokat tudnék segíteni… Szóval már egy hónapja boldogítjuk egymást egy házban. Zaynnal úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy meglepetés partit Hannának. Csak mi heten. Már majdnem mindent megvásároltunk, Louis kedvéért a Tescoba, mert szerinte ott megéri vásárolni. Azt szeretném, ha ez lenne a legtökéletesebb születésnapja. 1 dolog viszont még hiányzott. A torta. A torta, amin egy közös fotó díszelgett, egy idézettel megtoldva.

„Ezer és millió szó hangzott már el, mit is jelent a barátság, de két jó barát szótlan csendje többet mond minden okoskodásnál!”

Egyedül mentem el érte a közelben lévő cukrászdába, amíg a fiúk az estére rendezét a házat. Jó volt kicsit sétálni. Szerettem, hogy itt nincs akkora forgalom, bár még is elég ahhoz, hogy az utca levegőjét szmog fesse be. Már csak egy utca választott el a célomtól. Az utcán sorba parkoltak az autók. Egy hirtelen pillanatban az épp mellettem pihenő autóból egy férfi pattant ki, kezeit a számra helyezve, megvesztve a segélykérés lehetőségétől, berángatott az autóba, a társa pedig megnyomta a gázpedált és elhajtott. A kéz, ami eddig a számat fogta be, az most a kezeimet fogta össze. Rettegtem. Nem tudtam kik ők, mit akarnak tőlem és hogy hova visznek. Csak a legrosszabbra mertem gondolni.

-Engedj el te szemét! Nagyon megbánod!-kezdtem kapálózni, de erre csak egy tenyeret éreztem az arcomon, majd sajgó érzést.

Könnycseppek gördültek ki a szememből. Az ijedség, a félelem és a pánik könnyei. Még jobban rugdosódni, mocorogni kezdem, majd minden elsötétedett. Az utolsó képem, egy elégedett szempár volt, majd lecsukódtak a szemeim.